dalailama.com  |  tibet.net  |  Kontakt  |

 
Home - Aktuelles
Archiv
 
 
 
 
 
 
 
The Statement of His Holiness the Dalai Lama on the Fiftieth Anniversary of the Tibetan National Uprising Day

German
English
French
Italian
Hungarian

Erklärung Seiner Heiligkeit des Dalai Lama
zum 50. Jahrestag des tibetischen Volksaufstandes

Heute begehen wir den 50. Jahrestag des friedlichen Aufstands des tibetischen Volkes gegen die Unterdrückung in Tibet durch das kommunistische China. Seit vergangenem März sind in weiten Teilen von ganz Tibet friedliche Proteste ausgebrochen. Die meisten der daran Beteiligten waren junge Leute, die nach 1959 geboren und aufgewachsen sind und die ein freies Tibet selbst nicht mehr gekannt oder erlebt haben. Doch die Tatsache, dass sie geleitet waren von der von Generation zu Generation weitergegebenen festen Überzeugung, der Sache Tibets zu dienen, ist wirklich etwas, worauf wir stolz sein können. Es wird auch für diejenigen in der internationalen Gemeinschaft, die sich engagiert für die Tibetfrage einsetzen, eine Quelle der Inspiration sein. Unsere Hochachtung und unsere Gebete gelten all denen, die seit Beginn unseres Kampfes und auch während der Krise des vergangenen Jahres ihr Leben für die Sache Tibets ließen und Folter und unermessliche Not erleiden mussten.

Etwa 1949 begannen kommunistische Truppen nach Nordost- und Osttibet (Kham und Amdo) einzudringen, und 1950 schon waren über 5’000 tibetische Soldaten umgekommen. Mit Blick auf die herrschende Situation entschloss sich die chinesische Regierung zu einer Politik der friedlichen Befreiung, die 1951 zur Unterzeichnung des 17-Punkte-Abkommens und seines Anhangs führte. Seitdem steht Tibet unter der Herrschaft der Volksrepublik China. Das Abkommen sieht jedoch ausdrücklich vor, dass Tibets einzigartige Religion und Kultur sowie seine traditionellen Werte geschützt werden sollen.

Zwischen 1954 und 1955 traf ich in Peking mit den meisten der hochrangigen chinesischen Führungspersonen der Kommunistischen Partei, der Regierung und des Militärs unter der Führung des Vorsitzenden Mao Zedong zusammen. Als wir darüber sprachen, wie die soziale und wirtschaftliche Entwicklung Tibets gestaltet und dabei das religiöse und kulturelle Erbe Tibets bewahrt werden sollte, erklärten sich Mao Zedong und alle anderen führenden Leute einverstanden, statt einer Militärverwaltungskommission lieber einen Vorbereitenden Ausschuss einzusetzen, der den Weg für die Errichtung einer Autonomen Region ebnen sollte, wie es im Abkommen vorgesehen war. Ab 1956 jedoch, als in Tibet eine ultralinke Politik eingeführt wurde, wendete sich die Lage zum Schlechteren. Das führte dazu, dass die Zusagen, die übergeordnete Staatsorgane gegeben hatten, vor Ort nicht eingehalten wurden. Die gewaltsame Durchführung der so genannten „demokratischen Reform“ in den tibetischen Regionen Kham und Amdo, die nicht im Einklang mit den Gegebenheiten vor Ort stand, führte zu Chaos und Zerstörung großen Ausmaßes. In Zentraltibet verstießen chinesische Beamte gewaltsam und absichtlich gegen die Bestimmungen des 17-Punkte-Abkommens, und ihre Politik der harten Hand verschlimmerte sich von Tag zu Tag. Diese aussichtslose Entwicklung ließ dem tibetischen Volk keine andere Wahl als sich am 10. März 1959 friedlich zu erheben. Die chinesische Staatsmacht reagierte darauf mit beispielloser Gewalt, was in den folgenden Monaten dazu führte, dass Zehntausende Tibeter getötet, verhaftet und eingekerkert wurden. Deshalb floh ich in Begleitung einer kleinen Gruppe von tibetischen Regierungsbeamten, darunter einige Kalons (Minister), ins Exil nach Indien. In der folgenden Zeit flohen fast hunderttausend Tibeter ins Exil nach Indien, Nepal und Bhutan. Während der Flucht und in den Monaten danach litten sie unvorstellbare Not, die noch heute im tibetischen Gedächtnis lebendig ist.

Nach der Besetzung Tibets führte die chinesische kommunistische Regierung eine Reihe repressiver und gewaltsamer Kampagnen durch wie die „demokratische Reform“, den Klassenkampf, die Kommunen, die Kulturrevolution, die Verhängung des Kriegsrechts sowie in jüngerer Zeit die patriotische Umerziehung und die Kampagne des Hart-Zuschlagens. Dies stürzte die Tibeter in so tiefes Leid und Elend, dass sie buchstäblich die Hölle auf Erden erlebten. Das unmittelbare Ergebnis dieser Kampagnen war der Tod von Hunderttausenden von Tibetern. Die Kontinuität des buddhistischen Dharma wurde unterbrochen. Tausende religiöser Zentren – Mönchs- und Nonnenklöster und Tempel – wurden dem Erdboden gleich gemacht. Historische Gebäude und Denkmäler wurden zerstört, Naturschätze rücksichtslos ausgebeutet. Heute ist Tibets empfindliche Umwelt verschmutzt worden, Wälder wurden massiv abgeholzt und die Tierwelt, etwa die wilden Yaks und die tibetischen Antilopen stehen vor dem Aussterben.

Diese 50 Jahre haben dem Land und dem Volk von Tibet unermessliches Leiden und Zerstörung gebracht. Noch heute leben die Tibeter in Tibet in ständiger Angst, und die chinesische Regierung begegnet ihnen nach wie vor mit ständigem Misstrauen. Heute sind die Religion, die Kultur, die Sprache und die Identität, die Generationen von Tibetern höher geschätzt haben als ihr Leben, von Auslöschung bedroht; kurz gesagt: die Tibeter werden wie Verbrecher angesehen, die den Tod verdienen. In der Petition der 70’000 Zeichen, mit der sich der verstorbene Panchen Rinpoche 1962 an die chinesische Regierung wandte, hat er die Tragödie des tibetischen Volkes dargelegt. Noch einmal brachte er sie kurz vor seinem Tod 1989 in Shigatse zur Sprache, als er sagte, das, was wir unter der chinesischen kommunistischen Herrschaft verloren haben, wiege weit schwerer als das, was wir gewonnen haben. Viele besorgte und unvoreingenommene Tibeter haben sich ebenfalls zu den Nöten des tibetischen Volkes geäußert. Selbst der Sekretär der Kommunistischen Partei, Hu Yaobang, gab bei seiner Ankunft in Lhasa 1980 diese Fehler unumwunden zu und bat die Tibeter um Vergebung. Viele Infrastrukturmaßnahmen wie Straßen, Flughäfen, Eisenbahnenlinien usw., die scheinbar den Fortschritt in tibetische Gebiete gebracht haben, sind in Wirklichkeit mit dem politischen Ziel unternommen worden, Tibet zu sinisieren und dafür den hohen Preis der Zerstörung der tibetischen Umwelt und Lebensweise in Kauf zu nehmen.

Was die tibetischen Flüchtlinge betrifft, so ist es uns, ungeachtet vieler anfänglicher Probleme wie großer klimatischer und sprachlicher Umstellungen und der Schwierigkeit, den Lebensunterhalt zu verdienen, gelungen, uns im Exil neu zu etablieren. Dank des Großmutes unserer Gastländer, vor allem Indiens, konnten die Tibeter in Freiheit und ohne Angst leben. Wir konnten unseren Lebensunterhalt verdienen und unsere Religion und Kultur bewahren. Wir konnten unseren Kindern sowohl die traditionelle als auch eine moderne Erziehung bieten und uns dafür einsetzen, die Tibetfrage zu lösen. Es gab auch noch andere positive Ergebnisse. So hat sich ein besseres Verständnis des tibetischen Buddhismus mit seiner Betonung des Mitgefühls in vielen Teilen der Welt positiv ausgewirkt.

Sofort nach unserer Ankunft im Exil begann ich an der Förderung der Demokratie in der tibetischen Gemeinschaft zu arbeiten und richtete zu diesem Zweck 1960 das tibetische Parlament-im-Exil ein. Seitdem sind wir auf dem Weg zur Demokratie Schritt für Schritt vorangekommen, und heute hat sich unsere Exilverwaltung zu einer voll funktionierenden Demokratie mit einem eigenen geschriebenen Statut und einer Legislative entwickelt. Das ist wirklich etwas, worauf wir alle stolz sein können.

Seit 2001 haben wir ein System institutionalisiert, mit dem die politische Führung der Tibeter im Exil durch Verfahren, ähnlich denen anderer demokratischer Systeme, direkt gewählt wird. Gegenwärtig läuft die zweite Amtsperiode des direkt gewählten Kalon Tripa (Vorsitzender des Kabinetts). Dadurch haben sich meine täglichen administrativen Pflichten verringert, und ich befinde mich heute in einem Zustand des Halb-Ruhestands. Doch für die gerechte Sache Tibets zu arbeiten ist die Pflicht eines jeden Tibeters, und solange ich lebe, werde ich diese Pflicht erfüllen.

Als Mensch ist mein Hauptanliegen die Förderung menschlicher Werte; darin sehe ich den wesentlichen Faktor für ein glückliches Leben auf individueller, familiärer und gesellschaftlicher Ebene. Als ein religiöser Praktizierender ist mir als Zweites die Förderung interreligiöser Harmonie ein Anliegen. Und mein drittes Anliegen ist natürlich die Tibetfrage. Das hat in erster Linie damit zu tun, dass ich ein Tibeter mit dem Namen „Dalai Lama“ bin; wichtiger aber ist, dass es mit dem Vertrauen zu tun hat, das die Tibeter innerhalb wie auch außerhalb Tibets in mich gesetzt haben. Dies sind die drei wichtigen Anliegen, derer ich stets gewärtig bin.

Außer der Aufgabe, sich um das Wohl der tibetischen Gemeinschaft im Exil zu kümmern – eine Aufgabe, die sie recht gut erfüllt hat – besteht die Hauptaufgabe der Zentralen Tibetischen Verwaltung darin, auf eine Lösung der Tibetfrage hinzuarbeiten. Nachdem wir 1974 unsere für beide Seiten vorteilhafte Politik des Mittleren Weges formuliert hatten, waren wir bereit, auf das Gesprächsangebot einzugehen, das Deng Xiaoping 1979 machte. Es wurden viele Gespräche geführt und Erkundungsdelegationen entsandt. Dies brachte jedoch keinerlei konkrete Ergebnisse, und die formellen Kontakte brachen schließlich 1993 ab.

Dann führten wir 1996–97 unter den Tibetern im Exil eine Meinungsumfrage durch und holten, wo immer das möglich war, auch Anregungen aus Tibet ein. Es ging dabei um Vorschläge zu einem Referendum, mit dem das tibetische Volk den künftigen Kurs unseres Freiheitskampfes zu seiner vollen Zufriedenheit bestimmen sollte. Aufgrund des Ergebnisses der Umfrage und der Anregungen aus Tibet beschlossen wir, die Politik des Mittleren Weges fortzusetzen.

Seit der Wiederaufnahme der Kontakte im Jahre 2002 haben wir die Strategie verfolgt, auf einer einzigen offiziellen Schiene und mit einer einzigen Agenda vorzugehen, und haben acht Gesprächsrunden mit der chinesischen Regierung geführt. Daraufhin legten wir ein Memorandum über echte Autonomie für das tibetische Volk vor, in dem wir dargelegten, wie die in der chinesischen Verfassung festgeschriebenen Bedingungen für regionale Autonomie durch volle Anwendung der Autonomiegesetze erfüllt werden können. Das chinesische Beharren darauf, dass wir akzeptieren sollen, dass Tibet seit jeher ein Teil Chinas gewesen sei, ist nicht nur wahrheitswidrig, sondern auch unvernünftig. Wir können die Vergangenheit nicht ändern, ganz gleich, ob sie gut oder schlecht war. Verfälschung der Geschichte zu politischen Zwecken ist unzulässig.

Wir müssen in die Zukunft blicken und zu unserem beiderseitigen Wohle arbeiten. Wir Tibeter suchen nach einer gesetzlich verankerten und echten Autonomie, nach einer Regelung, die es den Tibetern möglich macht, im Rahmen der Volksrepublik China zu leben. Wenn China dem Wunsch des tibetischen Volkes nachkommt, wird es in der Lage sein, Stabilität und Einigkeit zu verwirklichen. Wir unsererseits stellen keine geschichtlich begründeten Forderungen. Rückblickend betrachtet, gibt es heute kein Land auf der Welt – China eingeschlossen – dessen territorialer Status über alle Zeiten unverändert geblieben ist und auch in Zukunft unveränderlich ist.

Unser Bestreben, dass alle Tibeter unter einer einzigen autonomen Verwaltung zusammengefasst werden, steht im Einklang mit dem eigentlichen Sinn des Prinzips nationaler regionaler Autonomie. Es befriedigt auch die Grundbedürfnisse des tibetischen und des chinesischen Volkes. Die chinesische Verfassung und andere einschlägige Gesetze und Regelungen stellen dem nichts in den Weg, und viele führende Vertreter der chinesischen Zentralregierung haben dieses aufrichtige Bestreben akzeptiert. Als er das 17-Punkte-Abkommen unterzeichnete, erkannte Premierminister Zhou Enlai dies zwar als berechtigte Forderung an, doch sei es nicht der richtige Zeitpunkt, sie umzusetzen. Als 1956 das Vorbereitende Komitee für die „Autonome Region Tibet“ gebildet wurde, deutete Vizepremier Chen Yi auf eine Landkarte und sagte, wenn man Lhasa zur Hauptstadt der Autonomen Region Tibet, die alle tibetischen Gebiete in den anderen Provinzen mit einschlösse, machen könnte, dann wäre das ein Beitrag zur Entwicklung Tibets und zur Freundschaft zwischen der tibetischen und der chinesischen Nationalität – eine Ansicht, die vom Panchen Rinpoche und vielen anderen tibetischen Führungskräften und Wissenschaftlern geteilt wurde. Wenn die chinesischen Führer irgendwelche Einwände gegen unsere Vorschläge haben, dann hätten sie die Gründe dafür nennen und uns Alternativen zur Erörterung vorschlagen können, aber das ist nicht geschehen. Ich bin enttäuscht darüber, dass die chinesische Regierung nicht in angemessener Weise auf unsere aufrichtigen Bemühungen eingegangen ist, das Prinzip einer authentischen nationalen und regionalen Autonomie für alle Tibeter entsprechend der Verfassung der Volksrepublik China durchzusetzen.

Ganz abgesehen davon, dass der gegenwärtige Verlauf des sino-tibetischen Dialogs keine konkreten Ergebnisse gebracht hat, sind die tibetischen Proteste, die ganz Tibet seit März letzten Jahres erschüttert haben, brutal niedergeschlagen worden. Deshalb wurde im November 2008 eine Sonderversammlung von Exil-Tibetern einberufen, auf dem die öffentliche Meinung über unser weiteres Vorgehen erkundet werden sollte. Man hat sich auch bemüht, nach Möglichkeit Vorschläge von Tibetern in Tibet einzuholen. Das Ergebnis dieses Prozesses war, dass eine Mehrheit der Tibeter die Fortsetzung der Politik des Mittleren Weges voll unterstützt. Daher betreiben wir diese politische Linie jetzt mit größerer Zuversicht und werden uns weiterhin um eine echte nationale regionale Autonomie für alle Tibeter bemühen.

Seit undenklichen Zeiten sind das tibetische und das chinesische Volk Nachbarn. Auch in Zukunft werden wir miteinander leben müssen. Deshalb ist es für uns äußerst wichtig, in Freundschaft miteinander zu koexistieren.

Seit der Besetzung Tibets haben die chinesischen Kommunisten ein verzerrtes Propagandabild von Tibet und seinem Volk verbreitet. Deshalb gibt es in der chinesischen Bevölkerung nur wenige Menschen, die ein wahres Verständnis von Tibet haben. Es ist für sie tatsächlich sehr schwer, die Wahrheit zu finden. Auch gibt es ultralinke chinesische Führer, die seit dem letzten März enorme propagandistische Anstrengungen unternommen haben mit dem Ziel, das tibetische und chinesische Volk auseinander zu bringen und Feindschaft zwischen ihnen zu säen. Das hat leider dazu geführt, dass bei einigen unserer chinesischen Brüder und Schwestern ein negativer Eindruck von den Tibetern entstanden ist. Deshalb möchte ich, wie ich es auch früher schon wiederholt getan habe, ein weiteres Mal an unsere chinesischen Brüder und Schwestern appellieren, sich von solcher Propaganda nicht beeinflussen zu lassen, sondern stattdessen unvoreingenommen zu versuchen, Tatsachen über Tibet herauszufinden, so dass es nicht zu Entzweiungen zwischen uns kommt. Die Tibeter sollten sich ebenfalls um Freundschaft mit dem chinesischen Volk bemühen.

Wenn wir auf 50 Jahre im Exil zurückblicken, so haben wir viele Höhen und Tiefen erlebt. Aber die Tatsache, dass die Tibetfrage lebendig ist und die internationale Gemeinschaft zunehmendes Interesse daran zeigt, ist wirklich ein Erfolg. So gesehen zweifle ich nicht daran, dass die Rechtmäßigkeit der Sache Tibets sich durchsetzen wird, wenn wir weiterhin dem Weg der Wahrheit und der Gewaltlosigkeit folgen.

Wenn wir jetzt 50 Jahre im Exil begehen, dann ist es dringend geboten, den Regierungen und den Völkern der verschiedenen Gastländer, in denen wir leben, unsere tiefe Dankbarkeit auszusprechen. Wir befolgen nicht nur die Gesetze dieser Gastländer, sondern wir verhalten uns auch so, dass wir zu einer Bereicherung dieser Länder werden. In gleicher Weise sollten wir in unserem Bemühen um die Sache Tibets und um den Erhalt seiner Religion und Kultur unsere Zukunftsvision und Strategie gestalten, indem wir aus unseren Erfahrungen der Vergangenheit lernen.

Ich sage immer, wir sollten das Beste hoffen und auf das Schlimmste vorbereitet sein. Ob wir es von globaler Warte aus betrachten oder im Kontext der Ereignisse in China, es besteht Grund für uns, auf eine baldige Lösung der Tibetfrage zu hoffen. Doch wir müssen uns aber auch für den Fall gut vorbereiten, dass der tibetische Kampf noch für lange Zeit andauert. Dazu müssen wir unser Augenmerk vor allem auf die Erziehung unserer Kinder und die Ausbildung von Fachkräften auf verschiedenen Gebieten richten. Wir müssen auch das Bewusstsein für Umwelt und Gesundheit schärfen und das Verständnis für gewaltfreie Methoden und ihre Anwendung in der tibetischen Bevölkerung verbessern.

Ich möchte diese Gelegenheit auch benutzen, um der Staatsführung und dem Volk von Indien sowie der Zentralregierung und den Regierungen der Bundesstaaten meinen tief empfundenen Dank auszusprechen. Sie haben den Tibetern im Exil über die letzten 50 Jahre ungeachtet aller Probleme und Hindernisse unschätzbare Unterstützung und Hilfe geleistet. Ihre Freundlichkeit und Großzügigkeit lässt sich nicht ermessen. Ich möchte auch den führenden Politikern, den Regierungen und Völkern der internationalen Gemeinschaft sowie den verschiedenen Tibet-Unterstützungsgruppen meinen Dank für ihre großmütige Unterstützung aussprechen.

Mögen alle fühlenden Wesen in Frieden und Glück leben.

Der Dalai Lama
10. März 2009


The Statement of His Holiness the Dalai Lama on the Fiftieth Anniversary of the Tibetan National Uprising Day

Today is the fiftieth anniversary of the Tibetan people’s peaceful uprising against Communist China’s repression in Tibet. Since last March widespread peaceful protests have erupted across the whole of Tibet. Most of the participants were youths born and brought up after 1959, who have not seen or experienced a free Tibet. However, the fact that they were driven by a firm conviction to serve the cause of Tibet that has continued from generation to generation is indeed a matter of pride. It will serve as a source of inspiration for those in the international community who take keen interest in the issue of Tibet. We pay tribute and offer our prayers for all those who died, were tortured and suffered tremendous hardships, including during the crisis last year, for the cause of Tibet since our struggle began.

Around 1949, Communist forces began to enter north-eastern and eastern Tibet (Kham and Amdo) and by 1950, more than 5000 Tibetan soldiers had been killed. Taking the prevailing situation into account, the Chinese government chose a policy of peaceful liberation, which in 1951 led to the signing of the 17-point Agreement and its annexure. Since then, Tibet has come under the control of the People’s Republic of China. However, the Agreement clearly mentions that Tibet’s distinct religion, culture and traditional values would be protected.

Between 1954 and 1955, I met with most of the senior Chinese leaders in the Communist Party, government and military, led by Chairman Mao Zedong, in Beijing. When we discussed ways of achieving the social and economic development of Tibet, as well as maintaining Tibet’s religious and cultural heritage, Mao Zedong and all the other leaders agreed to establish a preparatory committee to pave the way for the implementation of the autonomous region, as stipulated in the Agreement, rather than establishing a military administrative commission. From about 1956 onwards, however, the situation took a turn for the worse with the imposition of ultra-leftist policies in Tibet. Consequently, the assurances given by higher authorities were not implemented on the ground. The forceful implementation of the so-called “democratic” reforms in the Kham and Amdo regions of Tibet, which did not accord with prevailing conditions, resulted in immense chaos and destruction. In Central Tibet, Chinese officials forcibly and deliberately violated the terms of the 17-point Agreement, and their heavy-handed tactics increased day by day. These desperate developments left the Tibetan people with no alternative but to launch a peaceful uprising on 10 March 1959. The Chinese authorities responded with unprecedented force that led to the killing, arrests and imprisonment of tens of thousands of Tibetans in the following months. Consequently, accompanied by a small party of Tibetan government officials including some Kalons (Cabinet Ministers), I escaped into exile in India. Thereafter, nearly a hundred thousand Tibetans fled into exile in India, Nepal and Bhutan. During the escape and the months that followed they faced unimaginable hardship, which is still fresh in Tibetan memory.

Having occupied Tibet, the Chinese Communist government carried out a series of repressive and violent campaigns that have included “democratic” reform, class struggle, communes, the Cultural Revolution, the imposition of martial law, and more recently the patriotic re-education and the strike hard campaigns. These thrust Tibetans into such depths of suffering and hardship that they literally experienced hell on earth. The immediate result of these campaigns was the deaths of hundreds of thousands of Tibetans. The lineage of the Buddha Dharma was severed. Thousands of religious and cultural centres such as monasteries, nunneries and temples were razed to the ground. Historical buildings and monuments were demolished. Natural resources have been indiscriminately exploited. Today, Tibet’s fragile environment has been polluted, massive deforestation has been carried out and wildlife, such as wild yaks and Tibetan antelopes, are being driven to extinction.

These 50 years have brought untold suffering and destruction to the land and people of Tibet. Even today, Tibetans in Tibet live in constant fear and the Chinese authorities remain constantly suspicious of them. Today, the religion, culture, language and identity, which successive generations of Tibetans have considered more precious than their lives, are nearing extinction; in short, the Tibetan people are regarded like criminals deserving to be put to death. The Tibetan people's tragedy was set out in the late Panchen Rinpoche's 70,000-character petition to the Chinese government in 1962. He raised it again in his speech in Shigatse in 1989 shortly before he died, when he said that what we have lost under Chinese communist rule far outweighs what we have gained. Many concerned and unbiased Tibetans have also spoken out about the hardships faced by the Tibetan people. Even Hu Yaobang, the Communist Party Secretary, when he arrived in Lhasa in 1980, clearly acknowledged these mistakes and asked the Tibetans for their forgiveness. Many infrastructural developments such as roads, airports, railways, and so forth, which seem to have brought progress to Tibetan areas, were really done with the political objective of sinicising Tibet at the huge cost of devastating the Tibetan environment and way of life.

As for the Tibetan refugees, although we initially faced many problems such as great differences of climate and language and difficulties earning our livelihood, we have been successful in re-establishing ourselves in exile. Due to the great generosity of our host countries, especially India, Tibetans have been able to live in freedom without fear. We have been able to earn a livelihood and uphold our religion and culture. We have been able to provide our children with both traditional and modern education, as well as engaging in efforts to resolve the Tibet issue. There have been other positive results too. Greater understanding of Tibetan Buddhism with its emphasis on compassion has made a positive contribution in many parts of the world.

Immediately after our arrival in exile we began to work on the promotion of democracy in the Tibetan community with the establishment of the Tibetan Parliament-in-Exile in 1960. Since then, we have taken gradual steps on the path to democracy and today our exile administration has evolved into a fully functioning democracy with a written charter of its own and a legislative body. This is indeed something we can all be proud of.

Since 2001, we have instituted a system by which the political leadership of Tibetan exiles is directly elected through procedures similar to those in other democratic systems. Currently, the directly-elected Kalon Tripa's (Cabinet Chairperson) second term is underway.Consequently, my daily administrative responsibilities have reduced and today I am in a state of semi-retirement. However, to work for the just cause of Tibet is the responsibility of every Tibetan, and I will uphold this responsibility.

As a human being my main commitment is in the promotion of human values; this is what I consider the key factor for a happy life at the individual level, family level and community level. As a religious practitioner, my second commitment is the promotion of inter-religious harmony. My third commitment is of course the issue of Tibet due to my being a Tibetan with the name of the ‘Dalai Lama’, but more importantly it is due to the trust that Tibetans both inside and outside Tibet have placed in me. These are the three important commitments, which I always keep in mind.

In addition to looking after the well being of the exiled Tibetan community, which they have done quite well, the principal task of the Central Tibetan Administration has been to work towards the resolution of the issue of Tibet. Having laid out the mutually beneficial Middle-Way policy in 1974, we were ready to respond to Deng Xiaoping when he proposed talks in 1979. Many talks were conducted and fact-finding delegations dispatched. These, however, did not bear any concrete results and formal contacts eventually broke off in 1993.

Subsequently, in 1996-97, we conducted an opinion poll of the Tibetans in exile, and collected suggestions from Tibet wherever possible, on a proposed referendum, by which the Tibetan people were to determine the future course of our freedom struggle to their full satisfaction. Based on the outcome of the poll and the suggestions from Tibet, we decided to continue the policy of the Middle-Way.

Since the re-establishment of contacts in 2002, we have followed a policy of one official channel and one agenda and have held eight rounds of talks with the Chinese authorities. As a consequence, we presented a Memorandum on Genuine Autonomy for the Tibetan People, explaining how the conditions for national regional autonomy as set forth in the Chinese constitution would be met by the full implementation of its laws on autonomy. The Chinese insistence that we accept Tibet as having been a part of China since ancient times is not only inaccurate but also unreasonable. We cannot change the past no matter whether it was good or bad. Distorting history for political purposes is incorrect.

We need to look to the future and work for our mutual benefit. We Tibetans are looking for a legitimate and meaningful autonomy, an arrangement that would enable Tibetans to live within the framework of the People’s Republic of China. Fulfilling the aspirations of the Tibetan people will enable China to achieve stability and unity. From our side, we are not making any demands based on history. Looking back at history, there is no country in the world today, including China, whose territorial status has remained forever unchanged, nor can it remain unchanged.

Our aspiration that all Tibetans be brought under a single autonomous administration is in keeping with the very objective of the principle of national regional autonomy. It also fulfils the fundamental requirements of the Tibetan and Chinese peoples. The Chinese constitution and other related laws and regulations do not pose any obstacle to this and many leaders of the Chinese Central Government have accepted this genuine aspiration. When signing the 17-point Agreement, Premier Zhou Enlai acknowledged it as a reasonable demand. In 1956, when establishing the Preparatory Committee for the “Tibet Autonomous Region”, Vice-Premier Chen Yi pointing at a map said, if Lhasa could be made the capital of the Tibet Autonomous Region, which included the Tibetan areas within the other provinces, it would contribute to the development of Tibet and friendship between the Tibetan and Chinese nationalities, a view shared by the late Panchen Rinpoche and many educated Tibetans, cadres among them. If Chinese leaders had any objections to our proposals, they could have provided reasons for them and suggested alternatives for our consideration, but they did not. I am disappointed that the Chinese authorities have not responded appropriately to our sincere efforts to implement the principle of meaningful national regional autonomy for all Tibetans, as set forth in the constitution of the People’s Republic of China. Quite apart from the current process of Sino-Tibetan dialogue having achieved no concrete results, there has been a brutal crackdown on the Tibetan protests that have shaken the whole of Tibet since March last year. Therefore, in order to solicit public opinion as to what future course of action we should take, the Special Meeting of Tibetan exiles was convened in November 2008. Efforts were made to collect suggestions, as far as possible, from the Tibetans in Tibet as well. The outcome of this whole process was that a majority of Tibetans strongly supported the continuation of the Middle-Way policy. Therefore, we are now pursuing this policy with greater confidence and will continue our efforts towards achieving a meaningful national regional autonomy for all Tibetans.

From time immemorial, the Tibetan and Chinese peoples have been neighbours. In future too, we will have to live together. Therefore, it is most important for us to co-exist in friendship with each other.

Since the occupation of Tibet, Communist China has been publishing distorted propaganda about Tibet and its people. Consequently, there are, among the Chinese populace, not many who have a true understanding about Tibet. It is, in fact, very difficult for them to find the truth. There are also ultra-leftist Chinese leaders who have, since last March, been undertaking a huge propaganda effort with the intention of setting the Tibetan and Chinese peoples apart and creating animosity between them. Sadly, as a result, a negative impression of Tibetans has arisen in the minds of some of our Chinese brothers and sisters. Therefore, as I have repeatedly appealed before, I would like once again to urge our Chinese brothers and sisters not to be swayed by such propaganda, but, instead, to try to discover the facts about Tibet impartially, so as to prevent divisions among us. Tibetans should also continue to work for friendship with the Chinese people.

Looking back on 50 years in exile, we have witnessed many ups and downs. However, the fact that the Tibet issue is alive and the international community is taking growing interest in it is indeed an achievement. Seen from this perspective, I have no doubt that the justice of Tibet's cause will prevail, if we continue to tread the path of truth and non-violence.

As we commemorate 50 years in exile, it is most important that we express our deep gratitude to the governments and peoples of the various host countries in which we live. Not only do we abide by the laws of these host countries, but we also conduct ourselves in a way that we become an asset to these countries. Similarly, in our efforts to realise the cause of Tibet and uphold its religion and culture, we should craft our future vision and strategy by learning from our past experience.

I always say that we should hope for the best, and prepare for the worst. Whether we look at it from the global perspective or in the context of events in China, there are reasons for us to hope for a quick resolution of the issue of Tibet. However, we must also prepare ourselves well in case the Tibetan struggle goes on for a long time. For this, we must focus primarily on the education of our children and the nurturing of professionals in various fields. We should also raise awareness about the environment and health, and improve understanding and practice of non-violent methods among the general Tibetan population.

I would like to take this opportunity to express my heartfelt gratitude to the leaders and people of India, as well as its Central and State Governments, who despite whatever problems and obstacles they face, have provided invaluable support and assistance over the past 50 years to Tibetans in exile. Their kindness and generosity are immeasurable. I would also like to express my gratitude to the leaders, governments and peoples of the international community, as well as the various Tibet Support Groups, for their unstinting support.

May all sentient beings live in peace and happiness!

The Dalai Lama
10 March 2009


Message de Sa Sainteté le Dalaď-Lama ŕ l'occasion du 50e anniversaire du soulčvement national tibétain

CE JOUR marque le 50e anniversaire du soulčvement pacifique du peuple tibétain contre la répression communiste chinoise au Tibet. Depuis mars dernier, d'importants mouvements de contestation pacifique se sont manifestés dans tout le Tibet. La majorité des participants étaient des jeunes gens nés et élevés aprčs 1959, qui ne connaissaient rien d'un Tibet libre. Toutefois, nous pouvons ętre fiers que leur action repose sur la ferme conviction, qui perdure d'une génération ŕ l'autre, de servir la cause du Tibet. Cette action sera une source d'inspiration pour ceux qui, dans la communauté internationale, portent un intéręt tout particulier ŕ la question du Tibet. Nous rendons hom mage et nous offrons nos pričres ŕ tous ceux qui sont morts, ont été torturés et ont enduré des souffrances terribles pendant la crise de l'année passée au nom de la cause tibétaine et depuis que notre lutte a commencé.

Vers l'année 1949, les forces communistes commencčrent ŕ pénétrer dans les régions Nord-est et Est du Tibet (le Kham et l'Amdo) et, en 1950, plus de 5000 soldats tibétains ont été massacrés. Au vu de la situation qui régnait alors, le gouvernement chinois choisit une politique de libération pacifique, qui, en 1951, conduisit ŕ la signature de l'Accord en 17 Points et de son annexe. Depuis lors, le Tibet se trouve placé sous le contrôle de la République populaire de Chine. Cependant, cet accord indiquait précisément que la religion, la culture et les valeurs traditionnelles du Tibet seraient préservées.

Entre 1954 et 1955, j'ai rencontré ŕ Pékin la plupart des hauts dignitaires politiques et militaires du Parti communiste chinois, avec ŕ leur tęte le président Mao Tsétoung. Au cours des discussions concernant les moyens de stimuler le développement social et économique au Tibet, tout en y préservant le patrimoine religieux et culturel, Mao Tsétoung et tous les autres chefs acceptčrent la création d'un comité préparatoire pour la mise en place de la région autonome, comme le stipulait l'Accord, plutôt que l'établissement d'une commission administrative militaire. Mais ŕ partir de 1956, la situation se détériora avec l'imposition au Tibet de politiques ultra-gauchistes avec pour résultat l'abandon des promesses faites et des décisions prises précédemment par les hautes autorités. La mise en place imposée de force de la prétendue “réforme démocratique” dans les régions du Kham et de l'Amdo au Tibet, qui était en totale décalage avec les conditions existantes, n'amena que chaos et destruction. Au Tibet central, les autorités chinoises violčrent les termes de l'Accord en 17 Points de façon délibérée et avec brutalité. Leurs tactiques agressives et violentes ne firent que s'aggraver de jour en jour. Ces tristes événements ne la issčrent au peuple tibétain qu'une seule alternative, celle d'un soulčvement pacifique le 10 mars 1959. Les autorités chinoises répondirent avec une violence sans précédent qui causa la mort, l'arrestation et l'emprisonnement de dizaines de milliers de Tibétains dans les mois qui suivirent. A la suite de quoi, accompagné par un petit groupe de hauts fonctionnaires du gouvernement tibétain, y compris quelques Kalons (ministres), je choisis l'exil vers l'Inde. A ma suite, presque cent mille Tibétains prirent le chemin de l'exil vers l'Inde, le Népal et le Bhoutan .. Durant leur fuite et au cours des mois qui suivirent, ils eurent ŕ affronter des difficultés inimaginables, qui n'ont jamais été oubliées.

Une fois le Tibet occupé, le gouvernement communiste chinois s'engagea dans une série de campagnes violentes et répressives visant ŕ instaurer la réforme démocratique, la lutte des classes, la création de communes populaires, la Révolution culturelle, la loi martiale, et plus récemment la rééducation patriotique et les campagnes “frapper fort”. Ces campagnes amenčrent un tel niveau de souffrance pour les Tibétains que leur vie devint littéralement un enfer. Le résultat immédiat de ces campagnes fut la mort de centaines de milliers de Tibétains. La lignée du Bouddha Dharma fut brisée. Des milliers de centres religieux et culturels, comme les monastčres et les temples, furent complčtement détruits. Des monuments et des bâtiments historiques furent démolis. Les ressources naturelles furent exploitées ŕ tort et ŕ travers. Aujourd'hui, le fragile environnement du Tibet est pollué ; la déforestation massive a détruit les foręts et la vie animale, le yack sauvage et l'antilope tibétaine notamment, sont menacés d'extinction.

Les 50 derničres années ont amené d'incroyables souffrances et la destruction ŕ la terre et au peuple tibétains. Męme aujourd'hui, les Tibétains au Tibet vivent dans un constant état de peur, faisant sans cesse l'objet de soupçon de la part des autorités chinoises. Aujourd'hui, la religion, la culture, la langue et l'identité, toutes choses que les générations successives de Tibét ains ont toujours considéré comme des biens plus précieux que leur propre vie, sont aussi menacés de disparaître. En bref, les Tibétains sont considérés comme des criminels qui méritent la mort. La tragédie du peuple tibétain a été rapportée au gouvernement chinois en 1962 dans la pétition (de 70000 caractčres) du regretté Panchen Rinpotché. Ceci fut réitéré par lui dans un discours prononcé ŕ Shigatsé en 1989, peu de temps avant sa mort ; il y disait notamment que ce que nous avons perdu sous l'autorité du régime communiste dépasse de loin ce que nous y avons gagné. De nombreux Tibétains, objectifs et concernés, se sont eux aussi exprimé sur les souffrances du peuple tibétain. Męme Hu Yaobang, Secrétaire du Parti communiste, ŕ son arrivée ŕ Lhassa en 1980, a clairement admis ces erreurs et a présenté des excuses aux Tibétains. De nombreuses infrastructures telles que routes, aéroports, voies ferrées, etc..., qui semblent avoir apporté du progrčs dans les diverses régions du Tibet, furent entreprises en réalité dans le dessein politique de siniser le Tibet. Le coűt disproportionné en est la destruction de l'environnement et du mode de vie tibétain.

Quant aux réfugiés tibétains, bien qu'au début nous ayons eu ŕ faire face ŕ de nombreux problčmes, comme de grandes différences climatiques, des langues inconnues de nous et la difficulté de gagner notre vie, nous sommes parvenus ŕ nous installer en exil. Grâce ŕ la générosité des pays qui nous ont accueillis, de l'Inde en particulier, les Tibétains ont pu recommencer ŕ vivre libres et sans peur. Nous avons pu subsister et préserver notre religion et notre culture. Nous avons pu offrir ŕ nos enfants une éducation ŕ la fois moderne et traditionnelle et nous avons entrepris des efforts pour trouver des solutions ŕ la question du Tibet. Il y a eu encore d'autres effets positifs : une compréhension plus profonde du bouddhisme tibétain, avec son insistance sur la compassion, qui constitue une contribution positive de par le monde.

Immédiatement aprčs notre arrivée en exil, je me s uis mis ŕ travailler pour promouvoir la démocratie au sein de la communauté tibétaine en établissant un Parlement tibétain en exil en 1960. Depuis lors, nous avons graduellement progressé dans la voie de la démocratie et aujourd'hui notre administration en exil est devenue une démocratie ŕ part entičre avec sa charte écrite et un corps législatif. Ceci est effectivement quelque chose dont nous pouvons tous ętre fiers.

Depuis 2001, nous avons institué un systčme par lequel le gouvernement politique des exilés tibétains est directement élu par un ensemble de procédures semblable ŕ celles que l’on trouve dans les autres systčmes démocratiques. Actuellement, le Kalon Tripa (Premier ministre élu au suffrage direct) entame son second mandat. En conséquence, mes propres responsabilités administratives quotidiennes s'en trouvent réduites et aujourd'hui, je suis dans une condition de semi-retraite. Toutefois, travailler pour la juste cause du Tibet relčve de la responsabilité de tout Tibétain et tant que je vivrai je servirai cette cause.

En tant qu'ętre humain, mon engagement majeur est de servir les valeurs humaines; c'est ce que je considčre comme la condition essentielle ŕ une vie heureuse au niveau individuel, familial et communautaire. Dans le cadre de ma pratique religieuse, mon deuxičme engagement est la promotion de l'harmonie inter-religieuse. Mon troisičme engagement est bien sűr la question du Tibet. Cela se justifie en premier lieu parce que je suis tibétain et que l'on m'appelle Dalaď-Lama; d'une façon plus importante, cela s'explique par la confiance que les Tibétains, ŕ l'intérieur comme ŕ l'extérieur du Tibet, m'accordent. Voilŕ donc les trois engagements majeurs que je garde toujours présents dans mon esprit.

En plus de veiller au bien-ętre de la communauté tibétaine en exil, et elle va tout ŕ fait bien, la mission principale de l'administration centrale tibétaine a été de travailler ŕ la résolution de la question du Tibet. Aprčs avoir mis au point, en 1974, la politique de la Voie Médiane, mutuellement favorable, nous étions pręts ŕ répondre positivement ŕ la proposition de pourparlers émise par Deng Xiaoping en 1979. De nombreuses conversations se succédčrent et des délégations d'enquętes furent envoyées. Malheureusement, celles-ci n'apportčrent aucun résultat concret et les contacts formels furent interrompus en 1993.

Ensuite, en 1996-97, nous avons effectué un sondage d'opinion auprčs des Tibétains en exil et rassemblé des suggestions au Tibet, lorsque cela était possible, concernant une proposition de referendum permettant aux Tibétains de déterminer, ŕ leur gré, la direction future de notre lutte pour la liberté. A la lumičre des résultats obtenus et des suggestions venues du Tibet, nous décidâmes de poursuivre la politique de la Voie Médiane.

Depuis que les contacts ont été rétablis en 2002, nous en tenant au seul canal officiel et suivant un programme unique, nous avons participé ŕ une série de 8 rencontres avec les autorités chinoises. De surcroît, nous avons présenté un Memorandum sur une Autonomie réelle pour le peuple tibétain, en précisant que les conditions de l'autonomie de région au plan national, telle qu'elle est exprimée dans la Constitution chinoise, seraient réalisées grâce ŕ la mise en place de ses lois sur l'autonomie. L'insistance chinoise ŕ nous faire accepter le Tibet comme faisant partie de la Chine depuis des temps réculés est non seulement fondée sur une erreur, mais elle est également déraisonnable. Nous ne pouvons pas changer le passé, qu'il ait été bon ou mauvais. Déformer l'histoire est inconvenant.

Nous devons regarder de l'avant et nous employer au bien-ętre de tous. Nous, Tibétains, recherchons une autonomie légitime et positive, un accord par lequel les Tibétains pourraient vivre ŕ l'intérieur des structures de la République populaire de Chine. Satisfaire aux aspirations du peuple tibétain permettra ŕ la Chine de trouver stabilité et unité. De notre côté, nous n'exprimons aucune revendication se fondant sur l'histoire. Si l'on se reporte ŕ l'histoire, il n'existe aucun pays au monde aujourd'hui, et cela inclut la Chine, dont le statut territorial soit demeuré de tout temps inchangé et aucun qui puisse demeurer inchangé.

Notre souhait que tous les Tibétains soient réunis sous l'autorité d'une administration autonome unique s'accorde avec l'objectif męme du principe de l'autonomie de région au plan national. Cela répond aux besoins fondamentaux des deux peuples, tibétain et chinois. La constitution chinoise, ainsi que des lois et rčglementations s'y référant, ne s'opposent en rien ŕ cette réalisation et de nombreux leaders du gouvernement central chinois ont admis cette aspiration profonde. Au moment de la signature de l'Accord en 17 Points, le Président Zhou Enlai a reconnu que cela était une demande raisonnable. En 1956, au moment de la constitution du Comité préparatoire pour la Région autonome du Tibet, le Vice-Président Chen Yi, en montrant une carte, déclara que si Lhassa pouvait devenir la capitale de la Région autonome du Tibet, rassemblant les régions tibétaines des autres provinces, cela contribuerait au développement du Tibet et de l'amitié entre les peuples tibétain et chinois. C'était lŕ une opinion partagée par le Panchen Rinpotché et nombre de cadres et érudits Tibétains. Si les leaders chinois avaient eu des objections ŕ nos propositions, ils auraient pu ŕ ce moment-lŕ donner leurs raisons et offrir d'autres alternatives, mais ils ne le firent pas. Je suis déçu que les autorités chinoises n'aient pas répondu de façon appropriée ŕ nos efforts sincčres pour la réalisation du principe d'une vraie autonomie régionale nationale pour tous les Tibétains, dans le cadre de la constitution de la République populaire de Chine.

En dehors du fait que le processus actuel de dialogue sino-tibétain n'a apporté aucun résultat concret, nous avons assisté ŕ une réaction brutale aux manifestations tibétaines qui ont bouleversé l'ensemble du Tibet depuis le mois de mars de l'année derničre. C’est afin de recueillir l'opinion de tous sur la voie ŕ suivre pour l'avenir, que nous avons tenu une Réunion spéciale des Tibétains en exil en novembre 2008. Nous nous sommes aussi efforcés, dans la mesure du possible, d'obtenir des suggestions de la part des Tibétains au Tibet. Le résultat de cette enquęte a montré que dans leur grande majorité les Tibétains sont trčs favorables ŕ la continuation de la politique de la Voie Médiane. Nous gardons donc le cap de cette politique avec une conviction renouvelée et nous poursuivons nos efforts en vue de la création de l'autonomie régionale reconnue au plan national pour tous les Tibétains.

Depuis des temps immémoriaux, les peuples tibétain et chino is sont voisins. A l'avenir aussi, nous devrons vivre ensemble. Il est donc impératif que nous co-existions dans l'amitié.

Depuis l'occupation du Tibet, la Chine communiste a sans cesse publié une propagande mensongčre sur le Tibet et son peuple. C'est pourquoi, au sein des populations chinoises, bien peu de Chinois ont une compréhension précise du Tibet. Il est, en vérité, bien difficile pour eux de connaître la vérité. De plus, les leaders ultra-gauchistes chinois ont depuis mars de l'année derničre entrepris une immense campagne de propagande dans l'intention de diviser les deux peuples et de créer de l'animosité entre eux. Il est triste de constater que cet effort a porté ses fruits en créant dans l'esprit de nos frčres et soeurs chinois une impression négative des Tibétains. C'est pourquoi, comme je l'ai déjŕ fait de nombreuses fois, je voudrais ŕ nouveau recommander ŕ nos frčres et soeurs chinois de ne pas se laisser influencer par une telle propagande, mais au contraire de tenter de découvrir de façon impartiale les faits concernant le Tibet de fa7on ŕ empęcher toute division entre nous. Les Tibétains doivent aussi s'efforcer de faire naître un lien d'amitié avec le peuple chinois.

Si l'on regarde les cinquante derničres années d'exil, on voit que nous avons traversé des hauts et des bas. Cependant, le fait que la question du Tibet soit toujours dans l'actualité et que la communauté internationale y prenne un intéręt sans cesse croissant est en soi une réussite. Si l'on considčre la situation dans cette perspective, je suis certain que la justice prévaudra ŕ la condition de rester sur la voie de la vérité et de la non-violence.

Alors que nous commémorons 50 ans d'exil, il nous faut avant tout exprimer notre profonde gratitude aux gouvernements et aux peuples des différents pays qui nous ont accueillis et oů nous vivons. Non seulement nous nous conformons aux lois de ces pays d'accueil, mais nous nous conduisons de façon ŕ constituer une valeur positive pour ceux-ci. De męme, dans nos efforts pour faire aboutir la cause du Tibet et maintenir sa religion et sa culture, il nous faut définir notre vision future et notre stratégie en nous inspirant de notre expérience passée.

Je dis toujours qu'il nous faut espérer le meilleur et nous préparer au pire. Que nous nous placions dans une perspective mondiale ou dans le contexte des événements en Chine, nous avons des raisons d'espérer une résolution rapide de la question du Tibet. Mais nous devons en męme temps nous préparer ŕ l'éventualité d'une lutte qui durerait longtemps. Pour cela, nous devons nous concentrer essentiellement sur l'éducation de nos enfants et la formation de professionnels dans des secteurs variés. Nous devons aussi nous concentrer sur l'environnement et la santé et pousser notre compréhension et notre pratique des méthodes de non-violence au sein de toute la=2 0population tibétaine.

Je voudrais profiter de l'occasion qui m'est donnée ici pour exprimer toute ma gratitude envers les chefs de gouvernement des états, le gouvernement central et le peuple Indien, qui, en dépit des difficultés et obstacles auxquels ils ont ŕ faire face, ont toujours offert soutien et assistance aux Tibétains en exil au cours de ces 50 années. Leur gentillesse et leur générosité est immense. Je voudrais aussi remercier les responsables, les gouvernements et les peuples qui forment la grande communauté internationale, ainsi que les nombreux groupes de soutien au Tibet, pour leur soutien indéfectible. Puissent tous les ętres vivants vivre dans la paix et le bonheur.

Le Dalaď Lama
Le 10 mars 2009

Traduit de l’anglais en français par le Bureau du Tibet, Paris.


COMUNICATO DI SUA SANTITA’ IL DALAI LAMA PER IL CINQUATESIMO ANNIVERSARIO DELLA RIVOLTA NAZIONALE TIBETANA

Oggi č il cinquantesimo anniversario della pacifica rivolta del popolo Tibetano contro la repressione della Cina comunista in Tibet. Dallo scorso marzo si sono diffuse pacifiche proteste in tutto il Tibet. La maggior parte dei partecipanti erano giovani nati e cresciuti dopo il 1959, i quali non hanno mai vissuto né visto un Tibet libero. Comunque sia č un fatto di orgoglio che essi fossero guidati da seri convincimenti per servire la causa tibetana che č continuata di generazione in generazione. Ciň servirŕ come fonte di ispirazione per tutti quelli nella comunitŕ internazionale che hanno mostrato il loro interesse nella questione Tibetana. Noi siamo debitori e offriamo le nostre preghiere per tutti quelli che sono morti, che sono stati torturati e per tutti quelli che hanno sofferto duramente durante la crisi dell’ultimo anno per la causa del Tibet, da quando la nostra battaglia č cominciata.

Nel 1949, forze comuniste cinesi hanno iniziato a penetrare in Tibet da Nord-Est e da Est (Kham e Amdo) e dal 1950 piů di 5000 soldati tibetani sono stati uccisi. Avendo la situazione in pugno, il governo Cinese scelse una politica di liberazione pacifica, che portň a firmare nel 1951 l’Accordo in 17 punti e i suoi annessi. Da quel momento il Tibet č stato sotto il controllo della Repubblica Popolare Cinese. L’Accordo menzionava chiaramente che dovevano essere assicurate la diversitŕ religiosa e culturale e i valori tradizionali del Tibet.

Tra il 1954 e il 1955, mi incontrai a Pechino con i piů influenti leader Cinesi del Partito Comunista, con il governo e con i militari guidati dal Presidente Mao Zedong. Quando noi discutemmo le vie da percorrere per ottenere sviluppo economico e sociale per il Tibet, e allo stesso modo come conservare il patrimonio religioso e culturale, Mao Zedong e tutti gli altri leaders erano d’accordo affinchč fosse formato un comitato preparatorio per spianare la strada alla realizzazione della Regione Autonoma, secondo quanto stipulato nell’Accordo, piuttosto che istituire una amministrazione militare. Dal 1956 in avanti la situazione si voltň al peggio con l’imposizione di politiche di estrema sinistra in Tibet. Di conseguenza le rassicurazioni fornite dalle piů alte cariche non vennero messe in pratica. L’esecuzione forzata delle cosě dette “Riforme Democratiche” nelle regioni Tibetane del Kham e dell’Amdo, che non erano d’accordo con le condizioni imposte generarono una immensa confusione e distruzione. Nel Tibet Centrale, gli ufficiali Cinesi hanno violato forzatamente e deliberatamente i termini dell’Accordo in 17 punti, e i loro metodi pesanti crebbero di giorno in giorno. Questi sviluppi disperati non lasciarono ai Tibetani altre alternative che lanciare una rivolta pacifica il 10 marzo 1959. Le autoritŕ Cinesi risposero con una forza senza precedenti che portň all’uccisione, agli arresti e all’imprigionamento di decine di migliaia di Tibetani nei mesi successivi. Di conseguenza, accompagnato da un piccolo gruppo di ufficiali del governo Tibetano inclusi alcuni Kalons (Ministri di Gabinetto) io fuggě in esilio in India. Successivamente circa centomila Tibetani fuggirono in esilio in India, in Nepal e in Bhutan. Durante la fuga e nei mesi che seguirono questi Tibetani dovettero sopportare difficoltŕ estreme, che sono ancora vive nei ricordi del nostro popolo.

Avendo occupato il Tibet, il Governo Comunista Cinese portň a termine una serie di campagne violente e repressive che comprendevano “Riforme Democratiche”, lotta di classe, comuni, la Rivoluzione Culturale, l’imposizione della legge marziale, e piů recentemente le campagne di rieducazione patriottica e le campagne “Colpisci Duro”. Ciň portň i Tibetani a subire innumerevoli sofferenze e crudeltŕ a tal punto che loro sperimentarono letteralmente l’inferno sulla terra. Queste campagne causarono la morte di centinaia di migliaia di Tibetani. La discendenza del Buddha Dharma fu interrotta. Migliaia di centri religiosi e culturali come monasteri, conventi e templi furono rasi al suolo. Edifici e monumenti storici furono demoliti. Le risorse naturali furono sfruttate indiscriminatamente. Oggi il fragile ecosistema Tibetano č stato inquinato, sono state compiute massicce deforestazioni e gli animali selvatici come gli yak e l’antilope tibetana sono a rischio estinzione.

Questi cinquanta anni hanno portato indescrivibili sofferenze e distruzioni alla Terra del popolo tibetano. Anche oggi i Tibetani in Tibet vivono con una paura costante e le autoritŕ Cinesi sospettano costantemente di loro. Oggi la religione, la cultura, la lingua e l’identitŕ, che le successive generazioni di tibetani hanno considerato piů preziose che le loro vite, sono a rischio d’estinzione; in breve, il popolo tibetano, č stato considerato come un criminale meritando soltanto di essere messo a morte. La tragedia del popolo Tibetano, venne definita nella petizione di 70mila caratteri del precedente Panchen Rimpoche al governo cinese nel 1962. Egli lo ripetč nel suo discorso a Shigatse nel 1989 prima della sua morte, quando disse che noi abbiamo sotto il controllo dell’autoritŕ cinese abbiamo perso piů di quanto abbiamo guadagnato. Molti tibetani imparziali e angosciati espressero chiaramente le difficoltŕ del popolo tibetano. Persino Hu Yaobang, il segretario del Partito Comunista, quando arrivň a Lhasa nel 1980, riconobbe chiaramente questi errori e chiese perdono al popolo tibetano. Molte infrastrutture come strade, aeroporti, ferrovie e cosě via, che sembrano aver portato progresso al Tibet, sono state fatte con il solo obiettivo politico di sinizzazione del Tibet al costo elevatissimo di devastare l’ecosistema e lo stile di vita tibetano.

Anche per i profughi tibetani, se inizialmente hanno affrontato molti problemi come una forte differenza di clima e di lingua e difficoltŕ di sopravvivenza, noi siamo stati in grado di riorganizzarci nell’esilio. Grazie alla grande generositŕ dei Paesi che ci ospitano, soprattutto l’India, i Tibetani sono stati in grado di vivere in libertŕ senza la paura. Noi siamo stati in grado di sopravvivere e di mantenere la nostra religione e la nostra cultura. Noi siamo stati in grado di fornire ai nostri figli sia un’istruzione tradizionale che una moderna, ci siamo anche adoperati per risolvere la questione tibetana. Ci sono stati anche altri risultati positivi. Il Buddismo Tibetano che fa soprattutto riferimento alla compassione ha fornito un contributo positivo in molte parti del mondo.

Immediatamente dopo il nostro arrivo in esilio, io iniziai a lavorare per la promozione della democrazia nella Comunitŕ Tibetana con la creazione del Parlamento Tibetano in Esilio nel 1960. Da quel momento, abbiamo fatto graduali passi in avanti sul cammino verso la democrazia e oggi la nostra amministrazione in esilio si č evoluta in una piena democrazia con un proprio corpo legislativo. Questo pertanto č qualcosa di cui possiamo esserne fieri.

Dal 2001 abbiamo istituito un sistema grazie al quale la leadership politica dei Tibetani in esilio č direttamente eletta grazie a procedure simili a quelle degli altri sistemi democratici. Attualmente, l’elezione diretta del Kalon Tripa (Ministro di Gabinetto) sta per essere messa in atto. Conseguentemente, le mie quotidiane responsabilitŕ amministrative si sono ridotte e oggi io sono in uno stato di semi pensionamento. Comunque sia, lavorare per la giusta causa del Tibet č responsabilitŕ di ogni Tibetano e fino a quando io vivrň, mi farň carico di questa responsabilitŕ.

Come essere umano, il mio compito principale č la promozione dei valori umani, questa č la chiave che io considero essere una componente fondamentale per una vita felice a livello individuale, familiare e comunitario. Come praticante religioso, il mio secondo compito č la promozione dell’armonia inter-religiosa. Il mio terzo compito č naturalmente la questione tibetana. Questo č principalmente dovuto al mio essere un Tibetano con il nome di Dalai Lama; e soprattutto ciň č dovuto alla fiducia che i Tibetani sia fuori che dentro il Tibet hanno riposto in me. Questi sono i tre principali compiti, che io sempre tengo presenti.

Per di piů, per preservare il benessere della comunitŕ Tibetana in esilio, che č organizzata abbastanza bene, il compito principale dell’Amministrazione Centrale Tibetana č stato quello di lavorare verso la risoluzione della questione Tibetana. Avendo espresso i benefici della Politica della Via di Mezzo nel 1974, noi siamo stati pronti a rispondere a Deng Xiaoping quando lui propose colloqui nel 1979. Molti colloqui furono portati avanti e furono inviate delegazioni d’inchiesta. Queste comunque non portarono a nessun risultato concreto e i contatti formali si interruppero nel 1993.

Conseguentemente nel 1996-97, noi abbiamo condotto un sondaggio d’opinione dei Tibetani in esilio e raccolto suggerimenti dal Tibet ovunque possibile. In un referendum grazie al quale il popolo tibetano doveva portare la nostra battaglia per la libertŕ al piů pieno soddisfacimento. Partendo dai risultati delle votazioni e dei suggerimenti dal Tibet, noi decidemmo di continuare la politica della Via di Mezzo.

Dal ripristino dei contatti nel 2002, noi abbiamo seguito una politica di un canale ufficiale e di una agenda e abbiamo avuto otto colloqui con le Autoritŕ Cinesi. Di conseguenza, abbiamo presentato un Memorandum per una Effettiva Autonomia per il Popolo Tibetano, spiegando come le condizioni per una autonomia regionale per le nazionalitŕ, prevista nella Costituzione Cinese, doveva essere soddisfatta dalla piena attuazione delle leggi sull’autonomia. L’insistenza cinese che considera il Tibet parte della Cina da tempi remoti, non č solo inaccurata, ma anche irragionevole. Noi non possiamo cambiare il passato, indipendentemente da ciň che c’era di buono o di cattivo. Distorcere la storia per ragioni politiche č scorretto.

Noi abbiamo bisogno di guardare al futuro e lavorare per i nostri benefici. Noi tibetani rivolgiamo il nostro sguardo verso una legittima e concreta autonomia che abiliterebbe i Tibetani a vivere entro la struttura della Repubblica Popolare Cinese. Soddisfacendo le aspirazioni del Popolo Tibetano consentirebbe alla Cina di ottenere stabilitŕ e unitŕ. Per quanto ci riguarda noi non stiamo avanzando nessuna richiesta basata sulla storia. Guardando indietro alla storia, non c’č nessun Paese oggi, Cina inclusa, il cui status territoriale č rimasto immutato, né che possa essere soggetto a modifica.

Le nostre aspirazioni che tutti i Tibetani appartengano a una singola amministrazione autonoma č mantenuta focalizzando sul vero scopo dei principi dell’autonomia regionale nazionale. Ciň soddisfa anche i requisiti fondamentali del Popolo Tibetano e Cinese. La costituzione Cinese e le altre leggi che ad essa fanno riferimento non pongono nessun ostacolo a questo proposito e molti leader del Governo Centrale Cinese sono d’accordo con ciň. Firmando l’Accordo in 17 punti, il Premier Zhou Enlai riconobbe che questa era una richiesta ragionevole, ma che non era il momento di renderla effettiva. Nel 1956, con la formazione del Comitato Preparatorio per la”Regione Autonoma Tibetana”, il vice premier Chan Yi indicando una mappa disse, se Lhasa puň essere la capitale della Regione Autonoma Tibetana, ciň potrŕ contribuire allo sviluppo del Tibet e all’amicizia tra le nazionalitŕ Tibetana e Cinese; una visione condivisa dal Panchen Rimpoche e da molti ufficiali e studiosi Tibetani. Se i leader cinesi avessero avuto delle obiezioni alle nostre proposte, avrebbero potuto fornire le loro motivazioni e suggerire altre alternative da tenere in nostra considerazione, ma cosě non fu. Io sono deluso per il fatto che le autoritŕ cinesi non hanno risposto in maniera appropriata ai nostri sinceri sforzi per migliorare l’autonomia regionale per tutti i Tibetani, come stabilito nella Costituzione della Repubblica Popolare Cinese.

A parte dell’attuale processo del dialogo sino-tibetano che non ha portato a nessun risultato concreto, c’č stata una violenta repressione sulle proteste dei Tibetani che hanno scosso l’intero Tibet da marzo dello scorso anno. Quindi per coinvolgere l’opinione pubblica sulle future azioni da intraprendere č stato tenuto un “Incontro speciale dei tibetani in esilio” in novembre 2008. Sono stati fatti sforzi per raccogliere suggerimenti, per quanto possibile, anche dai Tibetani in Tibet. Il risultato complessivo fu che la maggioranza dei Tibetani ha ritenuto giusto continuare la politica della Via di Mezzo. Noi quindi stiamo perseguendo questa politica con grande fiducia e continueremo i nostri sforzi verso l’ottenimento di una significativa autonomia regionale per tutti i Tibetani.

Sin dall’antichitŕ il popolo cinese e quello tibetano sono stati vicini. Anche nel futuro noi dobbiamo vivere insieme. Quindi č molto importante per noi coesistere in amicizia gli uni con gli altri.

Dall’occupazione del Tibet, i Comunisti Cinesi hanno fatto una propaganda distorta sul Tibet e sulla sua gente. Di conseguenza, ci sono nella popolazione Cinese poche persone che hanno una vera comprensione sui fatti del Tibet. Č infatti molto difficile per loro conoscere la veritŕ. Ci sono anche leader Cinesi di estrema sinistra che dallo scorso marzo hanno fatto una diffusa propaganda con il solo scopo di creare astio tra il popolo cinese e quello tibetano. Tristemente, come risultato, si č fatta spazio nelle menti di alcuni nostri fratelli e sorelle Cinesi una impressione negativa dei Tibetani.

Quindi come io ho appena detto, vorrei esprimere un forte desiderio affinchč i nostri fratelli e sorelle Cinesi non siano influenzati da questa propaganda, ma invece comprendano gli accadimenti del Tibet in modo imparziale, cosě che non ci siano divisioni tra di noi. I Tibetani dovrebbero anche continuare a lavorare per l’amicizia con il popolo Cinese.

Guardando indietro ai 50 anni dell’esilio, noi abbiamo sperimentato molti alti e bassi. Comunque sia il fatto che la questione Tibetana sia aperta e che la Comunitŕ Internazionale si sia interessando molto č senza dubbio un traguardo. Vista da questa prospettiva, io non ho alcun dubbio che prevarrŕ la giustizia per la giusta causa del Tibet, se noi continuiamo sul cammino della veritŕ e della non violenza.

Come noi commemoriamo i cinquanta anni dell’esilio, č molto importante per noi esprimere la nostra profonda gratitudine ai governi e ai popoli dei Paesi che ci danno ospitalitŕ. Non solo noi rispettiamo le leggi di questi Paesi, ma viviamo in un modo che puň portare loro beneficio. Allo stesso modo nei nostri sforzi di portare avanti la causa Tibetana e conservare la nostra religione e cultura noi dobbiamo modellare la nostra strategia e visione futura imparando dalla nostra esperienza passata.

Io dico sempre che dobbiamo sempre sperare per il meglio e prepararci per il peggio. Da qualsiasi punto lo guardiamo sia dalla prospettiva globale che dal contesto degli eventi in Cina, ci sono ragioni per noi che ci fanno sperare in una veloce risoluzione della questione Tibetana. Comunque sia dobbiamo anche essere preparati nel caso in cui la lotta per il Tibet si protragga per un tempo piů lungo. Per questo noi dobbiamo soprattutto dedicarci all’istruzione dei nostri ragazzi e alla preparazione di professionisti nei campi piů diversi. Noi dobbiamo anche acquisire consapevolezza sull’ambiente e sulla salute, e migliorare la comprensione e la pratica dei metodi non violenti tra la popolazione Tibetana.

Vorrei cogliere questa opportunitŕ per esprimere la mia profonda gratitudine ai leaders e al popolo indiano, che nonostante i problemi e le difficoltŕ incontrate, ha sempre fornito un inestimabile supporto e assistenza durante i cinquanta anni dell’esilio. La loro gentilezza e generositŕ č incommensurabile. Mi piacerebbe anche esprimere la mia gratitudine ai leaders, ai governi e alla Comunitŕ Internazionale, come anche ai vari gruppi di supporto al Tibet, per il loro indistinto sostegno.

Possano tutti gli esseri senzienti vivere in pace e felicitŕ.

Il Dalai Lama
10 Marzo 2009


Őszentsége a Dalai Láma üzenete a Tibeti Nemzeti Felkelés Napjának ötvenedik évfordulóján

Ma van az ötvenedik évfordulója a tibeti nép, a kommunista Kína elnyomás elleni békés felkelésének. Tavaly március óta széleskörű, békés tiltakozások robbantak ki egész Tibetben. A résztvevők többsége olyan fiatalokból állt, akik 1959 után születtek és nevelkedtek, és akik soha nem láthatták és tapasztalhatták meg a szabad Tibetet. Az a tény, hogy egy nemzedékről nemzedékre öröklődő meggyőződés vezette őket, Tibet ügyének szolgálatában, valójában büszkeséggel tölt el. Ez mindenképpen ösztönzés forrása lesz a nemzetközi közösség azon tagjainak, akik buzgó érdeklődéssel foglalkoznak Tibet kérdésével. Tisztelettel tartozunk és imáinkat ajánljuk mindazok számára, akik mióta küzdelmünk elkezdődött Tibet érdekében, meghaltak, akiket megkínoztak és borzasztó nehézségeket szenvedtek el a múlt évi agresszió során.

1949 körül a kommunista erők elkezdték megszállni Tibet északkeleti és keleti részét Kham és Amdo tartományokat, és 1950-re már több mint 5000 tibeti katonát megöltek. Túlerőjüket figyelembe véve a kínai kormány a békés felszabadítás politikáját szorgalmazta, amely 1951-ben a 17-pontos Egyezményhez és annak függelékéhez vezetett. Azóta Tibet az Kínai Népköztársaságának irányítása alá került. Emellett az egyezmény világosan kifejezi, hogy Tibet vallási, kulturális és hagyományos értékei védve lesznek.

1954 és 1955 között Pekingben, találkoztam a Mao Ce-tung elnökkel, valamint a Kommunista Párt, a kormányzat és a hadsereg legfelsőbb vezetőinek többségével. Amikor Mao Ce-tunggal és a többi vezetővel, Tibet szociális és gazdasági fejlődéséről, valamint a vallási és a kultúrális örökségét fenntartó módszerekről tárgyaltunk, arról volt szó, hogy a kivitelezéseket az autonóm területen egy előkészítő bizottság létrehozása segíti elő, és nem pedig arról, hogy egy fegyveres adminisztratív bizottság fogja ezt megtenni. 1956-tól viszont a helyzet a lehető legrosszabbra fordult a szélsőbaloldali irányelvek térhódításával. Következésképpen a felsőbb vezetés által adott biztosítékokat nem léptették életbe. Tibetben, Kham és Amdo területeken az erőszakkal végrehajtott, úgynevezett 'demokratikus reform', mely egyáltalán nem felelt meg a fennálló körülményeknek, mérhetetlen zűrzavarba és pusztításba torkollt. Közép-Tibetben a kínai hivatalnokok erőszakkal és szándékosan szegték meg a 17-pontos Egyezmény kikötéseit, és kemény fellépésük napról-napra fokozódott. Ezek a kétségbeejtő események csak egy fegyvert adtak a tibetiek kezébe, mégpedig azt, hogy 1959. március 10-én békés felkelést indítsanak el. A kínai hatóságok példátlan erőszakkal válaszoltak, ami a következő hónapokban tibetiek tízezreinek meggyilkolásához, letartóztatásához és bebörtönzéséhez vezetett. Következésképpen a tibeti kormány számos minisztere (Kalon) és hivatalnoka vezetésemmel száműzetésbe Indiába menekült. Ezt követően közel százezer tibeti hasonló sorsot választott Indiába, Nepálba és Bhutánba. A menekülés és az azt követő hónapok alatt elképzelhetetlen nehézségekkel kerültek szembe, melyek mindmáig elevenen élnek a tibeti emlékezetben.

Tibet elfoglalásával a kínai kommunista kormány egy sor elnyomó és erőszakos intézkedést hajtott végre, többek között a 'demokratikus reformot', az osztályharcot, a termelőszövetkezeteket, a Kulturális Forradalmat, a statárium bevezetését, és nemrégen a hazafias újranevelés és a vasököl kampányait. Ezekkel a nehézségekkel és szenvedésekkel a kínaiak szó szerint a poklok poklát tapasztaltatták meg a tibetiekkel itt a földön. A kampányok közvetlen eredményeként több százezer tibeti halt meg kínok között. A Buddha Dharma családfáját kivágták. Vallási és hagyomány központokat tettek a földdel egyenlővé. Kolostorokat, zárdákat, templomokat és történelmi épületeket és emlékműveket romboltak le. A természeti kincseket mérhetetlen mennyiségben és válogatás nélkül zsákmányolták ki. Ma, Tibet törékeny környezete erősen szennyezett, óriási tarvágásokat végeztek és a vadvilág számos egyede, mint például a vadjak és a tibeti antilop, a kihalás szélén áll.

Ez az 50 év elmondhatatlan szenvedést okozott és pusztítást vitt végbe Tibet földjén és népében. Tibetben a tibetiek még ma is állandó félelemben élnek és a kínai hatóságok továbbra is állandó gyanakvással tekintenek rájuk. Ma, a vallás, a művelődés, a nyelv és az önazonosság, melyeket tibetiek egymást követő nemzedékei drágábbnak tartottak az életüknél is, a kihalás szélén állnak; röviden, a tibeti embereket olyan bűnözőkként kezelik, akik méltók a halálra. A tibeti nép tragédiáját 1962-ben a néhai Pancsen Láma Rinpocse 70,000-karakteres petíciójában a kínai kormány elé tárta. 1989-ben nem sokkal halála előtt ismét felemelte szavát Sigacé-ban, amikor elmondta, hogy sokkalta többet vesztetteünk a kínai kommunista uralom alatt, mint amennyit nyertünk. Számos aggódó és tárgyilagos tibeti emelte fel a szavát a tibeti nép nehézségei miatt. Még Hu Yaobang, a Kínai Kommunista Párt titkára is, mikor 1980-ban Lhászába érkezett, egyértelműen elismerte ezeket a hibákat és a tibetiek bocsánatát kérte. Számos olyan, a tibeti területeknek látszólagos fejlődést hozó infrastrukturális fejlesztés, mint az utak, repülőterek, vasutak és így tovább, valójában azzal a politikai célzattal létesültek, hogy a tibeti környezet és életmód elpusztításának irtózatos árán Tibet elkínaiasodjon.

A tibeti menekültekről szólva, habár először számos problémával szembesültünk, mint a klíma és a nyelv óriási különbsége és megélhetésünk megszerzésének nehézségei, végül sikeresen újraalapítottuk magunkat a száműzetésben. Vendéglátó országaink, különösen India hatalmas nagylelkűségének köszönhetően a tibetiek szabadságban, félelem nélkül élhetnek. Képesek voltunk megélhetésre szert tenni és vallásunkat és kultúránkat megtartani. Képesek voltunk gyermekeinknek mind hagyományos, mind modern nevelést nyújtani, valamint erőfeszítéseket tenni Tibet helyzetének javításáért. Más hasznos eredmények is voltak. A tibeti buddhizmus megértése, különös tekintettel az együttérzésre, pozitívan járult hozzá a világ sorsához.

A száműzetésben, közvetlen megérkezésünk után, elkezdtem kiépíteni demokratikus intézményrendszerünket, legfőképpen Száműzött Tibeti Parlament felállításával 1960-ban. Azóta fokozatos, de határozott lépéseket tettünk a demokrácia felé vezető ösvényen és a száműzetésben élő adminisztrációnk mára egy teljesen működő, saját írott alkotmánnyal és törvényhozói testülettel rendelkező demokráciává fejlődött. Ez valóban valami olyasmi, amire mindahányan büszkék lehetünk.

2001 óta egy olyan rendszert léptettünk életbe, melyben a tibeti száműzöttek politikai vezetését, közvetlenül olyan eljárásokkal választják, amik hasonlatosak más demokratikus rendszerekhez. Jelenleg a közvetlenül választott Kalon Tripa (kormányfő) második megbízatása következik. Következésképpen a napi adminisztrációs felelősségem lecsökkent és ma már félig nyugdíjazott állapotban vagyok. Mindazonáltal Tibet igaz ügyéért dolgozni minden tibetinek felelőssége, és amíg élek, addig fenntartom ezt a felelősséget.

Emberi lényként elsődleges kötelezettségem az emberi értékek előmozdítása; ezt tartom a boldog élet kulcsának az egyéni, a családi és a közösségi szinteken. Vallásos gyakorlóként a második kötelezettségem a vallások közötti harmónia előmozdítása. Harmadik kötelezettségem, természetesen Tibet ügye. Ez főleg amiatt van, mert tibeti vagyok 'Dalai Lama' névvel, de még fontosabb ennél az a bizalom, amit mind a Tibeten kívüli, mind a Tibeten belüli tibetiek belém helyeztek. Ez az a három kötelezettségem, amiket mindig észben tartok.

A száműzött Tibeti Adminisztráció elsődleges feladata, - a száműzött tibeti közösség felőli gondoskodáson kívül, és amit elég jól elrendeztek, - az, hogy tibeti helyzet megoldásán dolgozzon. A kölcsönösen előnyös Középutas politika 1974-es lefektetésével készek voltunk pozitívan válaszolni Teng Hsziao-pingnek, amikor 1979-ben tárgyalásokat ajánlott. Számos tárgyalást folytattunk és a kínaiak tényfeltáró delegációk küldettek Tibetbe. Mindazonáltal, ezek semmi kézzelfogható eredménnyel nem szolgáltak és a formális kapcsolat végül 1993-ban megszűnt.

Ezt követően 1996-1997-ben a száműzött tibetiek között közvélemény-kutatást végeztünk és ahonnan csak lehetséges volt Tibetből is javaslatokat gyűjtöttünk be, egy tervezett népszavazásról, amivel a tibeti nép saját és teljes megelégedésére meghatározná szabadságharcunk jövőjét. A kutatás eredménye és a tibeti javaslatok alapján, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a Középutas politikát.

A kapcsolatok 2002-es újrafelvétele óta, az egy hivatalos csatorna - egy napirend politikáját követve, nyolcszor ültünk össze a kínai hatóságokkal tárgyalni. Ezek következményeként előterjesztettük, a Tibeti Nép Valós Autonómiájának Memorandumát, elmagyarázva, hogy a kínai alkotmányban előírt nemzeti autonómia feltételei, miként felelnének meg az autonómiára alkalmazott törvények teljes bevezetésének. Kína rendíthetetlen véleménye, miszerint fogadjuk el, hogy Tibet ősidőktől fogva Kína része volt, nemcsak pontatlan, de indokolhatatlan is egyben. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, lett légyen az jó vagy rossz. A múlt politikai okokból történő elferdítése nem tisztességes dolog.

A jövőbe kell tekintenünk és egymás kölcsönös javáért dolgoznunk. Mi tibetiek egy legitim és értelmes autonómiát szeretnénk, egy olyan egyezséget, ami lehetővé tenné a tibetieknek a Kínai Népköztársaságon keretein belüli életet. A tibeti nép kívánalmainak teljesítése elősegíteni a stabil és egységes Kína jövőjét. A tibetiek nem követelnek semmi, történelmi alapon. Ha visszatekintünk a történelemben, akkor nem találunk olyan országot a világon, többek között még Kínát sem, amelynek területi állapota mindig változatlan volt, és így, nem is maradhat változatlan.

Azon kívánalmunk, hogy az összes tibeti egy autonóm adminisztrációban éljen, megfelel a nemzeti területi autonómia elve valódi céljának. Továbbá a tibeti és a kínai nép alapvető követelményeit is teljesíti. A kínai alkotmány és más ehhez kapcsolódó törvények és szabályozások nem támasztanak semmiféle akadályt ennek útjába és a Kínai Központi Kormányzat számos vezetője is elfogadta ezt az alapvető kívánalmat. A 17-pontos Egyezmény aláírásakor Csou En-laj miniszterelnök is elismerte, hogy a követelések jogosak, de hatályba léptetésének még nincs itt az ideje. 1956-ban, a 'Tibeti Autonóm Terület' Előkészítő Bizottsága létrehozásakor, Csen Yi miniszterelnök-helyettes rábökve a térképre azt mondta, hogy ha Lhásza lenne a Tibeti Autonóm Terület fővárosa, ami a többi provinciában lévő tibeti területeket is magában foglalta volna, akkor az hozzájárulna Tibet fejlődéséhez és a tibeti és a kínai nemzetiségek barátságághoz, mely szemléletet a Pancsen Láma Rinpocse és sok tibeti káder és tekintély is osztott. Ha a kínai vezetőknek bármilyen kifogása lett volna javaslatainkkal szemben, akkor érvekkel alátámaszthatták volna azokat és javasolhattak volna általunk meggondolandó alternatívát, de nem tették. Csalódtam a kínai hatóságokban, hogy nem megfelelően válaszoltak azon őszinte törekvésünkre, miszerint minden tibeti számára az értelmes nemzeti területi autonómia alapelvét a gyakorlatba ültessük úgy, ahogy az a Kínai Népköztársaság alkotmányában elő van írva.

A jelenlegi kínai-tibeti párbeszéd folyamatától eléggé eltérően, mely nem vezetett kézzelfogható eredményekre, tavaly márciusban és azóta is durván és véresen reagáltak a tibeti tüntetésekre, ami egész Tibetet megrázta. Ezért a közvélemény tájékoztatása érdekében, arról, hogy mit kell tenni, összehívtuk a Tibeti Menekültek Találkozóját 2008 novemberébe. Javaslatok gyűjtöttünk össze, amennyire csak lehetett a Tibetben lévő tibetiektől is. A találkozó eredménye az lett, hogy a tibetiek többsége erősen támogatja a Középutas politika folytatását. Így ezt az utat most még nagyobb bizalommal követjük és további erőfeszítéseket teszünk az összes tibeti számára egy valóságos, nemzeti területi autonómia eléréséhez.

A tibeti és a kínai nép időtlen idők óta szomszédok. A jövőben is együtt kell élnünk. Ezért az a legfontosabb számunkra, hogy barátságban tudjunk együtt élni.

A Kuomintang időszak alatt és különösen Tibet megszállása óta a kommunista kínaiak hamisított propagandát terjesztenek Tibetről és népéről. Következésképpen a kínai lakosság körében nagyon kevés embernek van igazi rálátása Tibetre. Meg kell hagyni, hogy nagyon nehéz nekik megtalálni az igazságot. Ott vannak még azok a szélsőbaloldali kínai vezetők, akik tavaly március óta hihetetlen mértékű propagandával törekszenek arra, hogy a tibeti és a kínai népet egymás ellen fordítsák és ellenségeskedést szítsanak közöttük. Ennek következményeként, sajnálatos módon, egyes kínai testvérünk elméjében a tibetiekről negatív benyomások keletkeztek. Ezért még egyszer, ismételten szeretném kérni kínai testvéreinket, hogy ne hagyják magukat befolyásolni az ilyen propagandáktól, hanem helyette próbálják meg a tényeket pártatlanul megismerni Tibetről, hogy megelőzhessük a viszályt magunk között. A tibetieknek is folytatni kellene a munkát a kínai nép barátsága érdekében.

Visszatekintve a száműzetésben eltöltött 50 évre sok örömet és bánatot tapasztaltunk. Viszont az egyértelmű tény és valódi eredmény, hogy a Tibet kérdés napirenden van, és a nemzetközi közösség is egyre növekvő figyelmet szentel rá. Ebből a szempontból nézve nincs kétségem afelől, hogy Tibet igazsága győzedelmeskedni fog, ha továbbra is az igazság és a nem-ártás ösvényét tapossuk.

Az 50 évnyi száműzetésről kitekintve, a legfontosabb számunkra az, hogy kifejezzük mélységes hálánkat a különféle vendéglátó országok kormányainak és népeinek, amelyekben élünk. Nemcsak betartjuk ezen vendéglátó országok törvényeit, de úgy viseljük magunkat, hogy általa ezeknek az országok számára nyereség leszünk. Hasonlatosképpen, Tibet ügyéért, vallásának és kultúrájának fenntartásáért tett erőfeszítéseink közepette, múltbéli tapasztalatainkból tanulva kellene megalkotnunk a jövendő látomását és stratégiáját.

Mindig azt mondom, hogy reménykedjünk a legjobbakban és készüljünk a legrosszabbra. Akár a globális szempontból, akár a Kínában történtek összefüggéséből tekintjük, van okunk abban reménykedni, hogy Tibet kérdése gyorsan megoldódik. De mindazonáltal jól fel kell készülnünk arra az esetre is, ha a küzdelem hosszú ideig tart még. Ezért elsődlegesen gyermekeink oktatására és a különféle területek szakembereinek kinevelésére kell összpontosítsunk. Ugyancsak jobban oda kell figyeljünk a környezetre és az egészségre, valamint a erőszakmentes módszerek megértésének és gyakorlásának fejlesztésére az egész tibeti népességben.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem szívbéli hálámat India vezetői és népe felé, hogy minden felmerülő probléma és akadály ellenére felbecsülhetetlen támogatást és segítséget nyújtottak a száműzött tibetieknek az elmúlt 50 évben. Kedvességük és nagylelkűségük felmérhetetlen. Ugyancsak szeretném kifejezni hálámat a nemzetközi közösség vezetőinek, kormányzatainak és népeinek, ahogy a különféle Tibetet Segítő Társaságoknak is, nagylelkű támogatásukért.

Minden érzőlény békességben és boldogságban éljen.

A Dalai Láma
2009. március 10.

 

 

© The Tibet Bureau - Geneva 2007  |  TOP